Éveken át küzdöttem daganatos betegségekkel és áttétekkel, mégis mindig talpra álltam. Megtanultam, hogy az élet nem mindig kegyes, de mindig ad lehetőséget az újrakezdésre. A családom, a hitem és a belső erőm segített, hogy túljussak a legsötétebb időszakokon is. Hiszem, hogy a történetem bizonyítja: a legnagyobb nehézségek közepette is van remény – és szeretném, ha erőt adna mindazoknak, akik hasonló úton járnak.

47 éves vagyok, két tinédzser lány – az én szivárványbabáim – édesanyja és feleség. Boldog, összetartó családban élek, de gyermekkorom nem volt könnyű. Szorongó, pánikos kislányként nőttem fel, egy érzelemmentes édesapa és egy nárcisztikus édesanya mellett. Talán ezért is tanultam meg hamar, hogy az élet nem mindig kegyes – de mindig ad esélyt a kitartásra.

2019 januárjában, 41 évesen kaptam meg a mellrák diagnózist. Addig is küzdelmes életet éltem: beteges gyermekkor, számos egészségügyi probléma felnőttként, és a gyermekeim sem jöttek könnyen – de valahogy mindig sikerült talpra állnom. Ez a hír azonban letaglózott. Gyermekkorom óta keresem a gyógyulás útjait, talán mert az egészség sosem volt számomra magától értetődő. Mindig hittem abban, hogy a test és a lélek együtt képes a megújulásra, ha az ember elég kitartó és nyitott marad.

Ezért végeztem el a Természetgyógyász Akadémiát, és specializálódtam a gyógynövényekre fitoterapeutaként. Magamat kezeltem velük, szinte emberi kísérleteket folytattam saját magamon. Sok minden működött, néha semmi sem. Próbáltam táplálékkiegészítőket, természetes szereket, bevezettem a diétát, rendszeresen mozogtam, letettem a cigarettát, lefogytam – és azt hittem, egészséges vagyok. A lelkemmel is dolgoztam, hittem, hogy baj nem lehet.

De 2019-ben minden megváltozott. A diagnózist hamar súlyosbította a valóság: áttétek a távoli nyirokcsomókban és a pajzsmirigyben. A világ egy pillanat alatt kifordult a sarkaiból. Az egész pedig egy félrediagnosztizált mellcsomóval indult, amit először félrekezeltek. Később újabb hibás diagnózis következett – pajzsmirigydaganatra gyanakodtak.

Szerencsére egy ponton felgyorsultak az események. Az orvosok gyors, határozott lépéseinek köszönhetően egy hónapon belül minden vizsgálaton túlestem. Mivel már IV. stádiumban voltam, agresszív kezelést kaptam: hat széria kemoterápia és biológiai terápia következett négy hónapon keresztül. A mellékhatások – haj- és körömvesztés, gyengeség, nyálkahártya-problémák, állandó hasmenés – rendkívül megterhelőek voltak, de igyekeztem tartani a család harmóniáját, a munkát és a sportot. A komplementer medicinák is végig velem maradtak.

Nyolc hónap után elhangzott a várva várt mondat: „Műthetővé vált.” Ez minden daganatos beteg számára az egyik legszebb szó. A teljes daganateltávolítás hatalmas reményt adott, és a szövettani eredmény még nagyobbat. A szövettan teljes patológiai regressziót igazolt, vagyis a daganat nyom nélkül felszívódott, a nyirokcsomókban sem mutattak ki kóros sejteket.

Másfél évig csend és nyugalom következett. Csak a kontrollok emlékeztettek a múltra. Aztán 2021-ben, a Covid idején, újabb próbatétel várt rám: tüdőáttét. Ez az időszak majdnem az életembe került. Kerekesszékbe kerültem, oxigénmaszkot viseltem – de nem adtam fel. Lassan, lépésről lépésre, újra felálltam.

Emlékszem, amikor először láttam egy orvos szemében, hogy már nem sok időt jósol nekem. Mégis folytattuk a kezelést – ugyanazzal a terápiával, mint korábban, és amely már egyszer segített. A legnehezebb talán a mellhártyán felgyűlt folyadék volt, ami elvette a légzésem nagy részét. A Covid és a daganat összefonódása a tüdőmben masszív légtelen területeket okozott, súlyos tüdőgyulladással.

A diagnózishoz vezető út a pokol bugyraival volt kikövezve. Éjszakai fulladásos és pánikos rohamok, az opálos tekintet, a mozgás teljes beszűkülése. Az ágyban egyik oldalról a másikra forduláshoz nagy akarat kellett, melyet tíz perc lihegés követett. Rettegtem, ha valahova menni kellett, vagy bármit intézni. Leginkább már csak feküdtem és vártam valami csodára.

A vizsgálatokat nehezítette a post-Covid állapot: rengeteg röntgen és CT készült, hogy végre lássák, mi okozza a gyulladást. De nem sokat javult a helyzet. Mindezek ellenére dolgoztam – otthonról, ülve –, éltem, szerettem, megállíthatatlanul.

A döntés megszületett: biopszia szükséges. Csak bódításban voltam hajlandó vállalni, így heteket kellett várnom. Addig napi 24 órában köhögtem, minden izmom megfeszült, és a hideg is kirázott a gondolattól, hogy valamit letoljanak a torkomon. Amikor végre sorra kerültem, a befújt nyálcsökkentő és érzéstelenítő után még rettenetesebb köhögés tört rám. Félelemben feküdtem a vizsgálóasztalra feküdve, hang nélkül (mert a hangszalagokat ideiglenesen leblokkolták), csak mutogatva – bolondnak gondolhattak. Aztán bead¬ták a bódítót, és utána jól ébredtem.

A vizsgálat után egy szobában feküdtünk többen, mindannyian köhögtünk, egy órán át megállás nélkül. A végén már jojóztak a szemeim. Kerekesszékben visszatoltak a doktornő ajtaja elé, és ott vártam. Éreztem az ammónia szagát, körbenéztem – majd rájöttem, hogy belőlem származik. A köhögés közben, félig kómásan elengedtek a záróizmaim. Szégyen, fájdalom, tehetetlenség – de valahogy ebben is volt valami felszabadító: túl vagyok a vizsgálaton, ami közelebb visz a megoldáshoz.

Egy évvel később újabb csapás ért. Fejfájás, egyensúlyzavar, hányás – és a diagnózis: több daganat az agyamban. Nem egy, nem kettő, nem is kicsik, ráadásul súlyos ödémával. Az én angyali orvosom másodszor mondta ki: „Rendezze el a dolgait.”

Új terápiát indítottak, és teljes koponyabesugárzást javasoltak. Én utánajártam a lehetőségeknek, és adományok segítségével külföldön végeztettem el a kezelést, mert Magyarországon akkor még nem volt olyan gép, ami megkímélte volna az egészséges agysejteket. Itthon gyakorlatilag szobanövénnyé válhattam volna.

A külföldi sugárkezelés szerencsére hatott: a daganatok többsége összezsugorodott. Ezután más típusú, infúziós biokemoterápiát kaptam. A felépülés hosszú és nehéz volt – testileg és lelkileg egyaránt. Újra tanultam járni, írni, olvasni, fókuszálni, és az izmokat felépíteni. A gyógyszerek mellékhatásai között ott volt a kilátástalanság, a pszichés összeomlás, sőt az öngyilkossági gondolatok is.

Ekkor fordultam igazán Istenhez. És Ő meghallgatott. Megmentett – minden lehetséges módon. Az orvosom ekkor harmadszor is elmondta: „Ideje megírni azokat a papírokat.” De én tudtam, hogy még nem ért véget az utam.

Az agyi áttétek bécsi kezelése után fél évig nem tudtam dolgozni, járni, olvasni, képernyőt nézni. Zavartak a hangok, a fények, a mozgás. A gyógyszerektől furcsa vízióim voltak, gyakran „lebegtem” vagy agonizáltam. Kétszer kerültem kórházba a sürgősségiről, mert koponyafeszítést éreztem, de az MR mindig javulást mutatott. Ezek az epizódok is rendkívül megviseltek, mert csillapíthatatlan volt az állandó szorítás a koponyámban. Hét hónap nyugalom következett, majd újabb kiújulás. Ezúttal Magyarországon kaptam célzott sugárkezelést a bal kisagy területére. Nehéz időszak volt, de fokozatosan jobban lettem.

Három hónappal később ismét romlást mutatott a kontroll MR, ezért újabb váltás következett a terápiában. Ekkor már csak négy hónapot jósoltak az orvosok. De én akkor sem adtam fel. Megigényeltük az Enhertut – a csodaszert –, ami azóta is fantasztikusan működik. Bár vannak mellékhatásai, ezek eltörpülnek amellett, hogy a daganatok zsugorodnak, inaktiválódnak, elhalnak.

Nem sokkal később a doktornőm javaslatára vastagtűs biopsziát végeztek a pajzsmirigyemben, azon a csipkézett szélű, gyanús, inhomogén területen, amely ultrahanggal már a mellrák kezdete óta látható volt. Ez a beavatkozás különösen ritka, hiszen általában vékony tűt alkalmaznak. Ezúttal sikerült kimutatni a mellrák sejteket, ami különleges áttétnek számít – a világon csupán néhányan vagyunk ezzel az eltéréssel. Azóta ez a terület teljesen összeesett és inaktívvá vált.

Tudom, hogy mindebben Isten keze volt. Minden nap imádkoztam, és minden kérésre választ kaptam – néha nehéz úton, de mindig időben. A kezelések után az agyam teljesen kitisztult, és másfél éven át békére leltem.

2025 áprilisában azonban egy korábban eltűnt 1,5 mm-es elváltozás újra megjelent az agyamban. Eleinte csak megfigyelték, de 6 milliméterre nőtt, így ismét lépnem kellett. Felkerestem az Országos Onkológiai Intézet egyik legkiválóbb sugárterapeutáját, és bár tisztában voltam a kockázatokkal, vállaltam a kezelést. Pár hete kaptam meg az újabb sugárkezelést, novemberben vár rám a kontroll MR.

Nem volt könnyű időszak – előjöttek a mellékhatások, a fáradtság, a félelmek –, de tudtam, hogy végig kell csinálnom. Három éve újra dolgozom, igaz, részmunkaidőben otthonról, de egyre többet vállalok. Visszatértem a sporthoz is, mert hiszem, hogy az élet mozgás – és amíg mozdulni tudok, addig gyógyulok.

Hálás vagyok a családomnak, hogy erőt adtak, és végig mellettem álltak. Nekik is köszönhetem, hogy megírhattam a könyvem első kötetét – amely a mellről szól, de valójában az életről.

Mert ha valamit megtanultam: a test képes csodákra, de a lélek nélkül nincs gyógyulás. És amíg hiszünk – magunkban, az orvosainkban, Istenben –, addig még a rák sem bír velünk.