Kapcsolatom a krónikus CIPO-val

Ma hadd beszéljek egy másik életveszélyes betegségemről is: A krónikus bélpseudoobstrukcióról (CIPO)

A krónikus bélpseudoobstrukció egy ritka, súlyos emésztőrendszeri szindróma, amelyben a bélmozgás zavara mechanikus bélelzáródást utánoz, tényleges akadály nélkül. A bélelégtelenség egyik jelentős oka, amely magas megbetegedési és halálozási kockázattal jár. Lehet idiopátiás vagy más betegségek következménye, ritkán pedig örökletes formában is előfordulhat.

Szövettani szempontból három fő típusa különböztethető meg: neuropátia, mesenchymopátia és myopátia, attól függően, hogy a bél idegsejtjei, a Cajal-féle intersticiális sejtek vagy a simaizomsejtek érintettek. Kezelése táplálkozási, gyógyszeres és sebészeti módszereket foglal magában, de eredményessége gyakran korlátozott, a hosszú távú kilátások pedig kedvezőtlenek.

Csak erős idegzetűeknek!

Az én történetem ezzel a betegséggel szerintem a születésemmel kezdődött, onnantól a beleim működése/emésztése sosem volt rendben, váltakozott a két véglet között. Gyermekkoromból szinte csak rossz élmények jönnek fel ezzel kapcsolatban. A sok hasi görcs, az állandó rohanás, a puffadás, ami meghatározta az életemet... Amíg az osztálytársaim élvezték a kirándulás szépségeit, az én agyam csak azon tudott járni, hogy mikor jutunk mosdó közelébe

Aztán 15 évesen kezdődtek az igazi problémák, amikor görcsök közepette telt pár napom, és egy alkalommal kórházba is kerültem a gondjaimmal, mert olyan erős fájdalmaim voltak, amik mellett már nem lehetett elmenni. Effektíve csak jegelték, mert azt hitték, hogy vakbél. A következő rohammal már benn is tartottak, méghozzá a fertőző osztályon, mert azt gondolták, hogy bélfertőzésem van. A képalkotók nem mutattak semmit a hasi területen, de egyre rosszabbul lettem. Már naponta vittek különböző vizsgálatokra, hogy hátha elcsípnek valamit.

Azon a fertőző osztályon egyetlen dolog egy életre bevésődött a retinámba. Mégpedig az, amikor bejött a nővér hozzám, leült és nagy kerek szemekkel megkérdezte tőlem: nem szoktam otthon imitálni, hogy fáj valamim? Miközben éjjel-nappal csak fel-alá járkáltam a kórteremben, hogy valahogy elviseljem a fájdalmakat. Szörnyű volt egyedül szenvedni-kínlódni, mert a fertőző osztályra nem engedtek be hozzám senkit látogatni. Enni sem adtak, nevezzük úgy, hogy diétáztattak. Ezt a nővért a távozásomkor meg szerettem volna keresni, hogy elmondjam, hogy életmentő műtéten estem át, de egy másik nővér lerázott annyival, hogy ’sokan vannak így’...

Aztán a harmadik napon, amikor már a fájdalmaktól és az éhségtől már csak önmagam árnyéka voltam, láttak végül szabad hasi folyadékot a hasüregben ultrahanggal. Először betettek egy gyomorszondát (orron át letolva a gyomorig) – nem szeretném részletezni, de azt mondhatom, hogy nem ez volt életem legjobb beavatkozása, aztán azonnal vittek a műtőbe. Mint utólag megtudtam, fejlődési rendellenességből származó bélkacsok elzárták a belet és leállt a működése, ezért el kellett távolítani egy vékonybél szakaszt. Egy bél meg is repedt, így ki kellett tisztítani a medencémet. Valamint egy ülésben a meckel diverticulumomat is megszüntették. Még olyat is csiripeltek a verebek, hogy az első műtétet illuminált állapotban végezte a sebész

Erről itt olvashattok: Meckel-divertikulum tünetei és kezelése

Mindez egy 20cm-es függőleges vágással járt a gyomrom tetejétől egészen a szeméremcsontomig. A műtét utáni kiszáradás érzése (vattapamaccsal kenegették a számat – sosem feledem azt az elképesztő szomjat), a fájdalmak, a fekvés, a bizonytalanság mellett a legnagyobb félelmem az volt, hogy nehogy kivezessék a beleimet (sztóma), mert erről szállongtak a hírek. De végül ez nem történt meg szerencsére.

Pár óra múlva úgy éreztem, hogy ideje üríteni, ezért hívtam a nővért, aki egy ágytállal segített, majd távozott. Így 35 év távlatából úgy emlékszem, hogy pár óra múlva jött vissza. Megmondom őszintén, egészen jól éreztem magam közben, semmi fájdalom, és valami lebegő állapotban leledzettem. Belenézett és elrohant, jópár nővérrel és orvossal tért vissza, akik gyorsan próbálták keresni a pulzusomat, vérnyomásmérőt tettek fel, de nem találták, már olyan gyenge volt, ugyanis a kacsa alapján kivéreztem. Ekkor kaptam 2 egység vért és toltak vissza a műtőbe. Elméletileg egy el nem varrt ér volt...

Utána már tudtam ismerkedni egy hasonló korú lánnyal, akivel összeraktak egy szobába. A sok nevetéstől azt hittem kiszakadnak a varrataim, mert az ápoló igen sokat viccelt velünk 😊

Nyilván még fiatal voltam, ezért gyorsabban regenerálódtam, de így is fél év volt, mire végre úgy éreztem, hogy a régi vagyok.

A következő, amit tapasztaltam, az az volt, hogy nem bírtam az iskolai testnevelés órákat, főként a futást. Az képes volt kiváltani olyan görcsöket, mint mostanában, amik kínoznak.

20 éves korom körül kezdett eldurvulni a helyzet, amikor kólikák jöttek (én így hívtam őket). Rendkívül nagy bélgörcsök mellett hidegrázás, hányás, földön fetrengés, ájulásig agonizáció stb. A kórházi benntartózkodások alatt a laborvizsgálatok mindig azt mutatták, hogy valamiféle hasnyálmirigyet, májat és lépet érintő kórságról van szó. Nem igazán adtak semmi gyógyszert, csak koplaltattak, és lassan elmúlt. Pont engem, aki nem bír meglenni étel nélkül! 😊

Ez minden évben egyszer megtörtént kb. 10 éven keresztül, aztán jött egy nyugodtabb időszak, de a második gyermek születése után kiújultak ezek a problémák.

Ekkor mentem el nagyobb kivizsgálásra két egymást követő évben magán egészségügyben, mert éreztem, hogy az állami egyszerűen nem akar velem foglalkozni. A többedik vastagbéltükrözés sem mutatott sok mindent, csak sűrű nyákot, ami valami allergiára utalt, de mivel akkor már legalább 5 éve gluténmentesen táplálkoztam, arra nem foghatták. A gluténintolerancia vizsgálatot magamnak intéztem az évek közben, mert hiába szajkóztam minden gasztroenterológusnak, hogy meg kellene azt is nézni, hiszen apukámnak 45 éves korában derült ki, hogy Duhring betegsége van, ami a lisztérzékenység egyik típusa és örökölhető. Igaz, nekem sok helyre el kellett mennem, mire kimondták, hogy a kétes laborvizsgálatok és a biopszia eredménye ellenére nekem látens gluténérzékenységem van, ami végül a genetikai vizsgálatból derült ki, ami azt mutatta, hogy az alap gént hordozom.

Minden egyes alkalommal rendben voltak a székletvizsgálataim is. Hasonlókat és még speciálisabbakat pár éve is csináltattam magánban, de csak enzimhiány és hisztamin érzékenység igazolódott, amelyik egyik sem tud ilyen komoly tüneteket okozni.

Ezek után kapszulás tükrözést végeztek, amely szerint vélhetően egy vékonybélszakaszon megcsavarodás és hasfalhoz való hozzánövés állt fenn, így máris megvolt a diagnózis, az okozza! Operálni kell és kész. El is végezték a műtétet (életem kb. negyedik műtéte volt, azóta már túl vagyok a 15-iken), ismét 20cm körüli nagy vágással, de semmin sem javított sajnos. Egyben a köldöksérvemet is (elvileg) rendbetették, bár pár hónap múlva már ugyanolyan volt, úgyhogy ismét egy sintér kezébe kerültem. És azért volt egyébként köldöksérvem, mert csecsemőként egy nővér rosszul vágta el a köldökzsinórt, így aztán egész életemet végigköveti ez a ’hiba’.

De, ami a legfontosabb az egész történetben, hogy az a székesfehérvári orvos ráírta az ambuláns lapomra, hogy ez CIPO gyanús kórkép. Sajnos gyógyíthatatlan. Ez lett az én szent grálom, amire hivatkozom minden alkalommal, amikor rámjön a rosszullét. Valamint az ő szava az etalon számomra: ha újra megtörténik, ne engedjem a sürgősségin, sem máshol, hogy megoperáljanak, mert ez nem igazi bélelzáródás, akármennyire is ez látszódik a képalkotókon. Hanem helyette adjanak egy injekciókombinációt, ami tartalmaz gyulladáscsökkentőt, fájdalomcsillapítót és görcsoldót, mert ez fel fogja oldani a bélszövetek görcseit.

Mostanában is előfordulnak ilyen ’kólikák’, csak sajnos a folyamatosan alkalmazott kemoterápia miatt sokkal erősebb formában, ahol hihetetlen magasságokba emelkedett a székrekedések és hasmenések váltakozása, főként a kezelések után. A terápiák súlyosbítják az epizódok lefolyását, ahogy ma is átéltem, egész éjszakai fájdalmak mutatták.

Talán mondhatom, hogy ez a kórság több szenvedést okozott nekem, mint maga a rák...

A sok bizonytalanság, a vizsgálatok, orvosok, kórházi bent létek, a műtétek, a fájdalom, a félrediagnosztizálások, a hitetlen nővérek és orvosok, talán nem is olyan fura, hogy nem bízom már az egészségügyben.

Aki tud angolul és érdekli, a betegség itt olvashat többet róla: https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov.

Kapcsolódó bejegyzések

Hozzászólás