A következő hét ismét várakozással telt és a remény még mindig nem halt meg, hogy esetleg nem az emlőből ered az áttét, ámbátor ki tudja, jobb-e, ha máshonnan... Ezen sokat lehet filózni, ha az ember olyan agyalós, mint én.
És ha valaki ilyen alapos, akkor egy hét alatt simán kiképezi magát limfómából, leukémiából és a mellkarcinómából is. Természetesen beszél minden érintettel ezekről és innentől már csak a diagnózis választja el attól, hogy PhD-zen is. A munkahelyen is szólni kellett, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor eltört a mécseske. Azóta sem, sőt, most már kezd keményedni a lelkem, el sem érzékenyülök. Ez nem tudom jó-e, de most ez az irány... Azért baromi jó főnököm van, mert teljes szabadságot adott a vizsgálatokra, eltávokra, és ez azóta is működik (sőt, most az influenzaszezon miatt már itthonról dolgozom 100%-osan).
Tehát az egy hét öngyógyítással telt, ami nálam azt jelentette, hogy CBD olaj (azt már 10-én beszereztem), célzott gyógyteák (több liter mennyiségben), svédcseppes borogatás a nyakamon és a fődagimon (és intrazva is gyomron át), céklalé és mérsékelten fokhagyma (amit azóta megnöveltem elég erősen). Szinte meg sem említem a nagy dózisú C, D és multivitaminokat, annyira alap. Meg elkezdtem újra a sok zöldséget, mint paleos koromban, amikor olyan, de olyan jól voltam. Ezen a héten még csak a nyaki daganatom okozott néha kellemetlenséget, de semmi egyéb.
De térjünk vissza Január 14-re. Ez a nap is igen meghatározó és nehezen kitörölhető lesz, ha egyáltalán szeretnék ilyet tenni.. Sokat jártam én már kórházban, operációm is, mint a tenger, de azt nem gondoltam, hogy berendelnek legalább 6 nőt ugyanarra az időpontra. Pfff, így másfél óra múlva kerültem sorra az időpontomhoz képest. Persze, eltelt, mert ismét volt beszélgetőtársam, akivel élénken diskuráltuk meg a kemo és sugár részleteit. Ő az igazi tapasztalatairól beszélt, én csak szívtam magamba a tudást, mint a szivacs.
Aztán eljött az én pillanatom is - engem hagytak utoljára (hogy miért??). Már tudtam, hogy a kedves citológiaprof vár benn, aki egy hete a nyakamból is vett már mintákat. Ez megnyugvást adott. Ha őt láttam, elszálltak a gondok. Rám nézett, de nem ismert meg. A csomót megvizsgálta és egy szóval elintézte a napomat: ez biztos az...
De azért nem burkolóztam csendbe, ez már csak egy sokk volt az elmúlt napok közül, egyből mondtam neki, hogy meg tudja doktor úr, itt a nyakamon ez a pukli... És akkor leesett neki, ki vagyok. - Ooo, hát maga az? Megcsináltam ám a biopsziát, az is azt mutatja, hogy innen jön. Szuper! Ilyenkor az első döbbenet után az ember belenyugszik ám! Nyugalom költözik belé. Én is ezt éreztem.
A vékonytűs biopszia nem fájt. Egyáltalán nem éreztem semmit, az ország legjobb kezei között voltam, ő számít a biopszia atyjának Magyarországon (bár ezt csak utólag tudtam meg, amikor elolvastam). Ha valaki tökéletes biopsziát akar, forduljon hozzá: Dr. Vass a Flór Ferenc kórházban. Viszont hirtelen ötlettől vezérelve még egy hónalji nyirokcsomóból is vett mintát, amit viszont kicsit éreztem. Azóta az már sokat fájt is...
Amikorra már épp békén hagytak volna, és felültem, a doki bácsi kijelentette, hogy még ma megcsináljuk a vastagtűset is. Na, zutty hidegzuhany megint. Felrémlett, mit is olvastam róla és valójában inkább kisműtétnek számít érzéstelenítésben. De megbíztam benne. Bíztam minden szavában. Hogy ez most kell, és szükséges és fontos. Legyen hát!
Kb. fél óra múlva már a kisműtőben feküdtem, és annyira rendesek voltak, hogy még a férjem is bejöhetett és foghatta a kezemet közben. Ez sokat számított. Ezt nem a prof végezte, hanem ismét egy kiváló mellsebész, Dr. Bukovácz. Csak neki engedte a prof, hogy három mintát vegyen, mert ő az ország legjobbja és tévedhetetlen. A minták jól is sikerültek, mint kiderült később. A férjem, aki nem ájulós (ő adta be anno Domcsival való terhességem alatt a legalább 300 vérhigító injekciót) azt mondta, hogy ultrabrutál adag érzéstelenítőt kaptam, így aztán nem is igazán éreztem semmit, csak ahogy írják mindenhol, a csattanó hang zavaró. Nyomókötés és pólya került rá.
Eredmény szerdán, de mivel az első CT pénteken aktuális, utána ugorjunk be hozzá megbeszélni.
Ezután már csak negyed órás megfigyelés következett a folyosón, hogy nem duzzad-e meg nagyon és jól vagyok-e. Jól voltam, ezért hazamentünk. A nővérke a lelkemre kötötte, hogy ha fáj, nyugodtan vegyek be valami fájdalomcsillapítót. Egészen azt gondoltam, hogy magamba kell tömnöm valami gyógyszert, de egy fél órás kellemetlenségen kívül, amikor kiment az érzéstelenítő belőlem, igazából nem fájt semmi. Azóta viszont (ma, amikor írok 01.27 van) még mindig fáj és duplájára van dagadva. A kék-zöld lassan elmúlt, de a csomóból a fájdalom nem.
A következő a pénteki nap lesz (01.18). Készüljetek, az sem gyaloggalopp!!! :)
